Amikor 2024 márciusában belevágtam a Vágyak feloldása megírásába, még nem sejtettem, hogy ez nem csak írás lesz – hanem egy kemény, néha könyörtelen, máskor felemelő önismereti menetelés. Még a címe sem volt meg – csak egy érzés, hogy ezt a történetet el kell mesélnem.

Eleinte csak írtam, ami jött. Este, hétvégén, ölemben a laptoppal. Egy hónap alatt megszületett az első, 34 oldalas verzió – amit aztán, amikor izgatottan átolvastam, egy mély sóhajjal félretoltam:

„Na jó… ez így egy nagy szar.”

Innen indult a tanulás. Cikkeket, tanácsokat, könyveket bújtam arról, hogyan is kell regényt írni. Így akadtam rá Nádasi Krisz Magánkiadás előtt – A kreatív írás alapjairól című könyvére. Minden sora olyan volt, mint egy kézzel írt iránytű – csak nem mindig tudtam, merre mutat.

A friss tudásanyagot felhasználva átírtam az egészet – kicsit több párbeszéddel, kicsit több oldallal (hatvannégy). Megszületett a második verzió – és a felismerés: ez még mindig nem könyv.

Voltak tanácsok, amikkel nem boldogultam. Például: „Írj részletes jellemzést – de ne túl részletesen.” (Tessék?)

Vajon mi számít megfelelőnek? Három sor? Tizenhárom?

Krisz weboldalát böngészve felfedeztem, hogy foglalkoznak egyéni könyv-gondozással is.

Róla tudni kell, hogy nemcsak író (1999 óta!), hanem oktató, könyvmentor és a Krisz Nadasi writes megálmodója is, amit 2007-ben indított azzal a szándékkal, hogy kézen fogja az olyan lelkes, de kóválygó szerzőpalántákat, mint amilyen én is voltam.

Május végén felvettem vele a kapcsolatot, ő pedig elkérte a kéziratnak csúfolt valamit – és nem röhögött hangosan. Csak írt egy 13 oldalas lektori véleményt. Ami után sírva fakadtam… majd újranyitottam a Wordöt.

A vélemény minden aspektust érintett – dramaturgia, tagolás, karakterek, világépítés, írástechnika, formázás. Ekkor szembesültem vele, hogy a kéziratom még messze van a kész regénytől. Nemcsak tartalmilag, hanem terjedelemben is. 50–70 ezer szó egy átlagos regény – én meg épphogy 21 ezret bírtam összehozni.

Istenem, ebből sosem lesz könyv!

Aztán megvettem Krisztől a Hogyan írjunk könyvet? című alapművet is (nekem legalábbis az lett), és miközben olvastam, végeztem néhány online kurzust, és belevetettem magam ismét a munkába.

Türelmetlen típus vagyok – nem vártam meg, hogy mindent megtanuljak, azonnal átírtam a regényt, miközben tanultam tovább. Így amikor a javítás végére értem, már tudtam: ez még mindig gyenge. És amikor újra kezdtem, volt, hogy csak somolyogtam a bajszom alatt:

„Most ezt tényleg így fogalmaztad meg? Hát ez borzalmas…”

És újra átírtam. Megint. Aztán megint.

December 10-én küldtem el a már 210 oldalas kéziratot.

A szerkesztésbe Andor Kata is becsatlakozott, hogy immár ketten cincálják szét a mondataimat. Hónapok teltek el azzal, hogy megküldtek egy részt, amit átírtam, javítottam, színeztem, amíg ők a következőt gyűrték.

Volt, hogy fájt a szívem, amikor egy-egy másfél órán át összekínlódott bekezdést kihúztak egy laza tollvonással – de tudtam, igazuk van. Profik. Jó a szemük. Tudnak valamit, amit én még nem.

Március végére végre minden összeállt, és jött Csepeli Vera a korrektúrával. Gyors, alapos, csendben hibátlan. Olyan hibákat szúrt ki, amikről nem is tudtam, hogy hibák.

És akkor már „csak” a tördelés maradt.

Somogyi Klári április közepén kezdte a munkát – és nemcsak „szépen tördelte” – hanem végre könyvvé varázsolta a betűhalmazt. Az ő verzióját már én is szívesen olvastam újra, pedig addigra szó szerint kívülről fújtam minden mondatát.

(Mellékes megjegyzés: a „tördelt szöveg javítása” táblázatom még mindig 59 tételt tartalmazott. Mert igen – én olyan „exceles” típus is vagyok.)

És juhé, május közepére a Vágyak feloldása végre nyomdakész lett.

A Krisz Nadasi writes csapata nemcsak szakmai támogatást nyújtott – hanem valódi társsá vált az írói utamon.

Hálás vagyok a közös munkáért, a figyelemért, a humorért, a szigorért.

És egy biztos: nélkületek sosem lett volna belőle Vágyak feloldása.

Ezért is kerültetek a Kedvenceim közé.

Nem csak azért, mert profik vagytok – hanem mert végig hittetek benne, hogy meg tudom csinálni.

Mert az álmokat fel lehet adni – vagy küzdeni lehet értük.

Én az utóbbit választom.

Kira